Biztosan voltatok már úgy, hogy legszivesebben kirohantatok volna és ordítottatok volna egy hatalmasat... ehelyett csak ültetek és csendben bámultatok magatok elé. Na, dettó. Nem a változások miatt, azokhoz már szépen lassan hozzászoktam. Jönnek-mennek az emberek, de aki fontos azzal úgyis kereszteződik még életünk útja. :) Inkább pont azok miatt a dolgok miatt, amik nem változnak. Nem változnak azért mert nem tudok rajtuk változtatni, vagy nem változnak azért mert tudnék rajtuk változtatni... csak az rengeteg bonyodalommal járna, és hát ugye a komfortzóna, a ragaszkodás az állandósághoz, na meg hogy semmi kedvem felesleges és kimerítő körök futásába kezdeni egy végtelen labirintusban. De leginkább az előbbiek. Nem jó ez a helyzet, és előbb-utóbb ki is fogok törni belőle, csak mikor? Jó kérdés. Olyan ez mint a Vezúv: Mikor tör ki? Passz...

Addig meg csak bámulok magam elé. Na, azért nem kell aggódni, nem estem a depresszió mély kútjába! Jó, hallgattam egy kis vad fruttik-at, ez még nem ok az aggodalomra! :D Amíg oda nem jutok - mármint a kitöréshez - addig is felkészülök lelkiekben. Eltervezem hogy mit tennék, ha tenném és hova jutnék, ha mernék. :) Azért közben haladok is, persze csak apró léptekkel. :D Aztán ha jön a kitörés akkor már nem fog érdekelni semmilyen akadály meg komfort meg labirintus. Egyenesen, át a falakon a célom felé!