Egy hajléktalan monológja: Eleinte szépen játszottam a
többiekkel. Ekkor még ti is szerettetek! Volt szép házam, autóm,
álmaim. Aztán jött a válság, meg a devizahitel. A cég
becsődölt, és azt mondták sajnos nincs mit tenni, mennünk kell.
A feleségem azt mondta egy lúzer vagyok, és lelépett a
gyerekekkel. Persze a válásnál el kellett adni a házat, a felét
vitte az asszony, a másik fele ment a törlesztőbe. A bank meg
vitte az összes többi vagyonom. Azóta itt élek, az utcán. Már
nem szerettek annyira. Nem szerettek, mert arra emlékeztetlek
titeket, hogy ti is kerülhettek ilyen helyzetbe bármikor, és
bizony már ti sem vagytok messze ettől... ezért mindent
megtesztek, hogy engem és a hozzám hasonlókat eltakarítsatok szem
elől. Kitiltotok az aluljárókból, ledózeroljátok a nehezen
épített szükséglakásomat a kiserdőben. Azt hittem már nem
tudtok mit elvenni tőlem... tévedtem! Elvettétek a hitemet az
emberi jó szándékban. Hogy iszom és ápolatlan vagyok? Te hogy
kezelnéd a helyzetet a helyemben? Nem is akarsz belegondolni, ugye?
Ne is tedd! Csak annyit kérek, hogy ne nézz le! Én sem nevetek ha
valaki elesik, inkább felsegítem és megkérdem jól van-e! És ha
azt látom, hogy egy fickó elveszi a másik tárcáját nem az
áldozatba rúgok, hanem abba aki kirabolta! Lehet, hogy nem vagyok
olyan cuki, mint egy kóbor kutya, de a történetem talán van olyan
tanulságos, hogy megoszd másokkal...
| 