Főoldal » Cikkek » Műveim » Novellák

Szakadás

Szakadás

Írta: Viktor Pearl


A sivatag ilyenkor, a száraz évszakban a legforróbb. Ezt érezte a két alak is, akik lovaikon közeledtek Katir felé. Ez egy elég nagy város, amit keleti népek alapítottak itt Amina birodalmában, még Denuron Király idejében. Ő engedte, hogy betelepedjenek, cserébe némi támogatásért a bajban. Ezt a szövetséget Denuron fia Balatar sem feledte, és a mai napig fennáll az Aminai udvar és Katir között. Talán nem is lenne itt a sivatag kellős közepén semmi, ha nem szelné ketté az Iram folyó, ami – mily meglepő - sebes folyásáról kapta nevét. A régi mondák szerint létrejötte egy Artanus nevű sárkánynak köszönhető, akinek a régmúlt sötét időkben gyermekét még tojás korában elrabolták a démonok. Olyan mélységes fájdalom és keserűség lett rajta úrrá, hogy sírása folyóvá duzzadt. Artanus azóta is csak sír a Sárkányszirt legtetején. Már olyan régen fekszik ott, hogy kővé dermedt, de könnyei folyása akár csak bánata, végtelen. Persze ez csak népi hiedelem. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb, a Laora hegylánc hegyeiből összegyűlt csapadék itt folyt össze, és duzzadt folyóvá. A folyó mentén a sivatagban végig pompázó növény és állatvilág található, főleg itt a nagy kanyarulat mentén, ez tette alkalmassá a helyet a letelepedésre. A két lovas már beért a városba. A főtéren leszálltak lovaikról, és kikötve azokat elindultak a piac felé.


-Biztos, hogy ezt akarod Sil? - ragadta meg a férfi a nő vállát, és nézett mélyen smaragdzöld szemeibe.

-Szerinted miért keltünk át ezen a forró homokozón? Már vagy századszor kérdezed... nem akarom, muszáj! És ne kérdezd meg azt sem megint, hogy miért. Na, de vegyük át még egyszer. Ma van a ló vásár. A herceg urak biztosan itt lesznek, mert ezt sosem hagynák ki, még háború idején sem. Én elterelem a figyelmüket, megpróbálom megszerezni a kulcsokat. Te addig elkapod az egyik őrt, és megtudod hol tartják a korona ékszereket. Aztán este mikor lesz az ünnepség, beosonunk, megszerezzük a zsákmányt és eltűnünk mint a kísértetek. Mire feleszmélnek már itt sem leszünk. Világos, Rhodun?

-Persze, már párszor elmondtad ezt is. És vakon követlek is bárhová. Csak mivel a bajtársad vagyok elég rég, szeretném tudni mi az oka. Mármint, mi nem haramiák vagyunk. Kalandoztunk már sokszor, de általában jó embereken segítünk, viszályokat csitítunk, ártatlanokat oltalmazunk. Nem vagyunk közönséges tolvajok!

-Ne túlozz!

-Túloznék? Két herceg ősi királyi kincstárát meglopni tán nem tolvajlás?

-Rhodun, kérlek.

-Nem megyek tovább, míg nem beszélsz.

-Elfogták az unokatestvéremet és a családját.

-Miért nem szóltál? Kiszabadíthattuk volna őket!

-Nem, drága barátom. Ez egy gonosz „kereskedő”, nevezetesen Taros műve. Megtudta, hogy mi jó probléma megoldók vagyunk. Ezért zsarolt meg engem a rokonaimmal. Ők ártatlan földművesek, akik Dorában élnek. Tudod, sokat meséltem neked róluk.

-Igen, emlékszem. A lovas népek akiknél nevelkedtél.

-Pontosan. Tarosnak nagyon sok az embere, kémei is vannak. Ha csak megneszelt volna egy esetleges szabadító akciót, azonnal lemészárolta volna őket. Ezért nem is szóltam, ne haragudj. Tudom, hogy milyen forrófejű vagy, egyből nekirohantál volna!

-Na, ez szép. Akkor jól benne vagyunk.

-Persze ha átadtuk amit kér, és biztonságba helyeztem a családot, akkor Taros kamatostul megfizet majd, ne aggódj!

-Már alig várom!

-Most egyelőre koncentráljunk erre a feladatra. Ez is csak egy meló. Végig csináljuk, és lelépünk. Különben is, két hercegről beszélünk. Biztosan nagyképű, felfuvalkodott hólyagok, akik parancsokat osztogatnak, sanyargatják a népet és el vannak telve önmaguktól. Nem fog nekik hiányozni az az egy ékszer!

-Igaz. Ne feledd, Alltar az akinél a kulcs van. Ez kedvez is nekünk, ő könnyebben befolyásolható. Bár te bárkinek elcsavarod a fejét két perc alatt.

-Hm. Kedves. Ha meg van a kulcs lelépek. Te pedig ha kifaggattad az őrt, azonnal indulj a fogadóhoz. Az lesz a találkahely. De siessünk, úgy látom már meg is kezdődött a vásár.


A piactéren rengeteg ember gyűlt össze. Minden második hónapban tartották a nagy vásárt, és mivel Katir lovai igen híresek voltak, egész Aminából szép számmal jöttek a vevők és a bámészkodók. Silvia a tömegen átvágva próbált előre jutni, hogy kellőképpen az események középpontjába tudjon kerülni. Rhodun pedig a szélén maradt, hogy kellőképpen a háttérben tudjon maradni. A felbolydult tömeg egyszer csak elhallgatott, ebből lehetett tudni, hogy megérkeztek az esemény – és a városka – vezetői, Alltar és Razon hercegek. A szokásos ceremónia után elkezdték a szebbnél szebb lovak bemutatását. Silvia próbált egyre közelebb kerülni a hercegekhez, persze az őrség és az emelvény miatt ez nem volt könnyű feladat. Mikor elég közel ért a tribünhöz, alaposan szemügyre tudta venni Alltar herceget. Magas, vékony, jóképű fiatalember volt, szőke hosszú hajjal és elegáns megjelenéssel. Testvérbátyja Razon fekete félhosszú hajjal és némi szakállal szintén jóképű volt, de Alltar mellett Silvia szinte észre sem vette. - Lehetne kissé rondább, akkor nem sajnálnám ennyire. - Mormolta magában, amint épp készült a figyelmet felhívni magára. Tudta, hogy most jön a hercegek kedvenc játéka, a betörés. Már el is kezdte a vásár vezetője a műsort.


-Na, emberek! Ki meri ezt a betöretlen paripát szőrén megülni? Aki megteszi, és rajta marad legalább egy percig, az kap egy ingyen vacsorát és szállást a fogadóban egy éjszakára! Aki öt percig marad rajta, az hazaviheti a lovat is!


Az emberek nem nagyon tolongtak jelentkezni, hiszen mindenki hallott már a sivatagi vad lovak természetéről. Silvia már épp emelte volna a kezét, mikor egy önkéntes ugrott elő a tömegből. Egy bátor harcos, valami nomád kemény legény. Felült a bokszban a lóra, amit jelszóra kiengedtek. Próbált rajta maradni, csüngött a hátán mint zászló a rúdon, szélvihar idején. Aztán pár másodperc kitartó küzdelem után egyszer csak arra eszmélt, hogy a földön fekszik. Egy társa odarohant felsegíteni, de az felpattant, leporolta magát, és dühösen, megszégyenülve hagyta el a terepet. A közönség azért megtapsolta a bátor jelentkezőt.


-Hát, ez sajnos nem sikerült! Most még van lehetőség, ha bárkinek van mersze! - ekkor Silvia emelte fel a kezét – Majd én! Én megülöm!

-Te, lány?

-Lány? Ültem én már meg különb fenevadat is, te kofa!

-Hát jó, te tudod! Csak meg ne sérülj! - gúnyolódott a vásáros, miközben felsegítette a bokszhoz. - Hölgyek és urak, itt a következő bátor jelentkező! Lássuk hát, mit tud!


Kiengedték a lovat, ami azonnal vad rugdalózásba kezdett, hogy mielőbb szabaduljon a hátán illetéktelenül tartózkodó tehertől. Silvia kecses és laza, de mégis erőteljes és dinamikus mozdulatokkal követte az állat minden egyes rezdülését. Minden kilengésre, minden hirtelen irányváltásra azonnal reagált mozgásával, gyönyörű táncot járva az állat hátán. Mindkét herceget azonnal lenyűgözte a látvány. Pláne akkor, mikor az eddig összetűzött mélybarna haja kioldódott, és selyemfüggönyként ereszkedett vállára, hogy aztán mozgásával még jobban kiemelje ennek a furcsa táncnak minden részletét. Mint a lovak szerelmesei ennél szebbet el sem tudtak volna képzelni. Egy asszony, aki még a vadlovat is megüli!


-Ez hihetetlen, ilyen nem volt már vagy öt éve! Eltelt egy perc, és a lány még a lovon! - jelezte a verseny állását a kereskedő. A ló egyre dühösebben próbált rugdalni, dobált, szökdelt, minden trükköt kipróbált, de Silvia kitartóan ült, és csak követte a hullámokat, ahogy a nagy csonthalak teszik az Iram folyóban. A ló egyszer csak megállt, mint aki feladta a küzdelmet. A tömeg éljenezni és tapsolni kezdett.


-Ez igen! Ez már valami! - kommentálta a kereskedő miközben a felállított időmérő eszközre pillantott, ami nem más volt, mint egy libikókára helyezett kiszúrt homokzsák, ami egyre emelkedett felfelé, ahogy a homok folyt ki belőle. Már több mint három perce ült a lány a lovon. Épp kezdett elmosolyodni, mikor a ló dobbantott egyet a bal mellső patájával, leszegte a fejét és hirtelen neki iramodott. Silvia belekapaszkodott a sörényébe, és próbált lelapulni, de sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége, ugyanis sebesen közeledett a karám széle. A ló ekkor megtorpant, és a lány hatalmasat repülve a karámon kívül egy szénarakás közepében landolt. Egy perc csend után lassan kikecmergett és lesöprögette magáról a szénát. A tömeg megtapsolta.


-Ejj, ez a lány nem semmi! Megérdemli a tapsot! Sajnos a győzelemhez még egy perc kellett volna – mutatott az órára, aminek ellensúlya épp akkor érte el a talajt, és még akkor gurultak ki belőle az utolsó szemek – de a fogadóban szeretettel várjuk egy vacsorára és egy éjszakai pihenőre. Ami azt illeti, lesz mit kipihennie!

-Köszönöm, kofa! Ravasz egy jószág ez, meg kell hagyni. De ha több időm lenne foglalkozni vele, simán betörném!

-Na, ezt rólad még el is hiszem.

-Hallod ezt bátyám? Milyen bátor leány? - szólt Alltar Razonhoz fordulva.

-Ugyan öcsém. Amióta itt van, le sem veszi rólad a szemét. Még a lovon is azt figyelte, hogy te figyeled-e. Szerintem csak neked akar imponálni.

-Az lehet. És tudod mit? Sikerült is neki! Rid! - szólt az egyik őrnek – szólj a lánynak, hogy látni kívánom - az őr beszélt a lánnyal, és a herceg elé vezette.

-Üdvözöllek, leány! Alltar vagyok, Katir hercege. Ő pedig testvérem Razon. Áruld el neved, hadd tudjuk ki az, ki legvadabb lovunkat úgy üli meg, mint ha csak egy jámbor póni lenne.

-Silvia vagyok, urak. Gyermekkoromat nagybátyámnál töltöttem, aki földművelésből és lótenyésztésből élt. Remek ló ez, tényleg be tudnám törni.

-Abban biztos vagyok. Kérlek, amint vége a vásárnak tarts velem. Egy kisebb fogadást tartok, szeretném ha mellettem töltenéd az ebédet. - Sil meglepődött az udvarias invitálástól. Azt hallotta, hogy a hercegek eléggé parancsolgatóak, de most hogy tapasztalta a herceg kedves modorát, még inkább sajnálta.

-Köszönöm a meghívást. Hosszú út áll mögöttem, így örömmel elfogadom.

-Sajnos bátyám nem lehet jelen, mert sok elintézni valója lesz a palotában. - nézett nyomatékosan Razonra.

-Á, igen. Az elintézni valók. - bólogatott Razon.


A vásár utáni fogadás tulajdonképpen egy nagy közös lakoma volt, ahol a hercegek a távolból érkező követeket és neves személyeket látták vendégül. Egy hatalmas asztal körül zajlott a tor.


-És, mondd csak, hol van az a távoli hely, ahol ilyen hajlékony, mégis acél szilárd harcosnők teremnek?

-Aminában születtem, mármint Amináliában. Aztán mikor a szüleim egy járványban meghaltak Dorába kerültem a nagybátyámhoz. Ott nőttem fel.


Ekkor egy ember mellettük fuldokolni kezdett. Köhögött, hörgött, teljesen elszíneződött a feje. A herceg felpattant, felemelte az akkor már földön fekvőt, és hátulról átölelte. Egy hirtelen mozdulattal megszorította, és abban a pillanatban a férfi egy csontdarabot köpött ki. Néhány hörgés és furcsa levegővétel után inni adott neki, majd felemelte az elborult székét, és visszaültette a helyére.


-Ejnye, Lomm! Ha megölöd magad nagy mohóságodban ki fog nekem ilyen nagy lakomákat készíteni?


Miután mindenki nyugtázta, hogy nem történt nagyobb baj, folytatódott a fogadás. Visszaült Silvia mellé, és tovább beszélgettek.


-Hol is tartottunk?

-Ki az a férfi akin segítettél?

-Ő a főszakácsom.

-Épp meg akartam én is kérdezni a kis mentőakciód előtt, hogy te honnan származol?

Hol teremnek olyan uralkodók, akik egy asztalnál ülnek a szolgálóikkal, és azonnal a segítségükre sietnek a bajban?

-Népem régóta vándorolt a sivatagban nomád életet élve. Atyám, Anur vezette át őket a keleti szoroson, hogy megtelepedhessünk itt, Aminában. Egyébként Lomm nem szolgáló, inkább barátként tekintek rá. Szüleim arra tanítottak, hogy aki különbnek tartja magát népénél, az nem való fejedelemnek. Este lesz egy nagy ünnepség a piactéren éppen a letelepedés harmincadik évfordulóját ünnepeljük. Örülnék, ha eljönnél oda is. Aztán holnap, ha gondolod körbevezetnélek a palotában. Persze ha akarsz alhatsz ott is, nem muszáj a fogadóban. A palota amúgy is biztonságosabb. Az a kocsma tele van mindenféle rabló népséggel!

-Ne félts engem herceg, meg tudom magam védeni! - „ha tudnád, kinek mondod...” gondolta magában szégyenkezve. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát, de tudta jól, hogy családja érdekében sajnos meg kell tennie az elkerülhetetlen lépést. Rá kell szednie a herceget, akár mennyire szimpatikus.

-Igaz, meg tudod védeni magad. Hát, akkor pihenj egyet. Örülök, hogy eljöttél és számítok rád este. Szólok az őröknek, hogy engedjenek át ha jössz. - a herceget teljesen megbabonázta a lány. De egyre inkább úgy tűnt, hogy ez fordítva is igaz.


A fogadóban már ment a szokásos esti mulatozás. A helyiek a vendégekkel karöltve hangoltak az esti ünnepségre, és ez a sörfogyasztáson is erősen meglátszott. Rhodun egy félreeső asztalt választott, ott iszogatott egyedül. Silvia már ismerte régi cimborája szokásait, így keresgélés nélkül egyből tudta merre menjen, ahogy az ajtón belépett.


-Á! Megérkezett a nyertesünk! - Üdvözölte a fogadós. A többiek tapssal és hangos kurjongatásokkal köszöntötték.

-Köszönöm, emberek! A vacsorámat annál az asztalnál fogyasztanám. - mutatott Rhodun felé.

-Maga tudja, de az a mogorva alak nem tudom mennyire örülne neki. Eddig mindenkit elhajtott az asztaltól.

-Úgy ám! Rám még rám is morgott! - szólt egy igen alacsony termetű figura.

-Ne aggódjanak. A barátom. Nekem foglalta az asztalt.

-Á, értem. Akkor legközelebb szóljon neki, hogy itt mi békés emberek vagyunk.

-Ő is az, csak társaságban nehezen oldódik. - Mondta, és elindult az asztal felé. - arról volt szó, hogy nem keltesz feltűnést!

-Csak nyugodtan akartam inni. Á, jön a vacsi. - mutatott a konyha ajtaja felé, ahonnan három ember indult nagy tálakkal az asztal felé.

-Kedves vendégek – kezdte mondókáját a szakács, majd kicsit aggódva húzódott el Rhoduntól aki rosszallóan nézett fel. Egyébként sem volt az a kedves alkat. Hatalmas termetű, erős testalkatú férfi volt, erőteljes arcszőrzettel és szemöldökkel díszített szögletes arcán. Már kiskorában is ogrénak csúfolták (már ha merték) egyrészt mérete, másrészt már akkor is meglévő arcszőrzete miatt, Pedig az esze nagyon is a helyén volt, jó taktikájú harcosként tisztelték. – fogadják eme szerény lakomát házunktól. - ezzel letették a három hatalmas tálat. Az egyikben egy sült malac volt, a másikban egy fél csonthal, ami akkora volt, hogy majdnem a fele lelógott a tálról, a harmadikban pedig kolbászok, hurkafélék, szalonnák, húsgolyók és egyéb falatkák voltak felpúpozva hegynyi méretben. Közben megérkezett a fogadós is, aki egy kisebb hordót tett az asztalra, két kupával – a legfinomabb sörünk, egészségükre!

-Köszönjük a kedvességét, gazduram! - szólt Rhodun, és megpróbált egy mosolyfélét erőltetni az arcára. A fogadós visszamosolygott, majd jelezve a többieknek szép lassan elhátráltak az asztaltól.

-Na, látod! Megy ez kedvesen is!

-Na ja! - nevettek mindketten – mi a helyzet? Kulcsok?

-Még nem fértem hozzájuk, nem tudom hol tartja. Taros biztos volt a forrásában, aki szerint nála vannak. Meghívott az esti ünnepségre, ott tovább tudok puhatolózni. - mondta, miközben Rhodun már neki is látott a vacsorának.

-Te nem kérsz? - kérdezte teli szájjal.

-Nem köszi. Én a fogadáson alaposan jól laktam. Talán egy sört legurítok.

-Ez a beszéd, na egészség! - koccintottak a nagy kupákkal. Közben Sil próbált vidám arcot vágni, de a kétely már kezdett eluralkodni rajta belül. Ahogy itta a sört, közben nézte ahogy bajtársa birkózik a hatalmas tálakkal. Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná megkerülni a feladatot, mit tehetne, hogy ne legyen rossz vége a dolgoknak. De bárhogy agyalt, akárhány variációt gondolt át magában, a vége mindig ugyan az lett. A herceget át kell verni, és el kell osonni, mint a sunyi gerinctelen tolvajoknak... miközben ezen rágta magát, tekintete elkalandozott az asztal körül. Egyszer csak hirtelen hátrahőkölt a széken, és a tőréért kapott, mert meglátott az asztal alatt egy pár lábat. A láb nem tartozhatott Rhodunhoz, mert ő vele szemben ült, a pár láb meg az asztal szélénél volt. Jelzett kezével társának, aki a nagy zabálás közben felnézett rá.

-Mi van?

-Valaki van az asztal alatt. - súgta halkan, mutatva a lábakra, közben már emelte a tőrt. Ekkor Rhodun hangos nevetésbe kezdett.

-Az csak a cimborám! Fogta meg az eddig nem látszó férfi grabancát, és húzta fel a padon, amiről eddig teljesen lecsúszva az asztal alatt volt kiterülve. Egy őr volt az.

-Meghalt?

-Csak szundikál!

-Te megőrültél? És ha hallott valamit?

-Kizárt! Talán a hatodik korsónál eredt meg a nyelve... aztán mikor már megtudtam amit akartam a helyi nevezetességekről, ittunk még egy keveset. Úgy a tizenötödik korsónál kidőlt. - a férfit közben felültette és lassan a fejét az asztalra engedte – így ni, aludj csak szépen tovább. - Sil visszatette a tőrét a tokjába.

-És neked meg sem kottyant?

-Dehogynem! Már vagy egy tucatszor kellett kimennem vizelni!

De nem ez a lényeg. A kincstár a palota pincéjében van. Sajnos elég jól őrzik. Persze újdonsült barátunk eléggé bennfentes, így elárulta azt is, hogy a kápolnában egy rejtett ajtón át titkos folyosókon keresztül el lehet jutni oda. Ezeknek a kulcsa szintén a herceg kulcscsomóján van. Aztán ugyan itt vissza is juthatunk.

-Ez jó. Így talán nem botlunk őrökbe. Minél kevesebb legyen a kár, ha lehet egyáltalán nem akarok bántani senkit.

-Ebben egyet értünk. Ez a szerencsétlen is csak a másnaposságával fog küzdeni holnap. Na, menj a kis hercegedhez, nyűgözd le, és juss be vele a palotába. Én majd bejutok más úton. Ha megvan a kulcs, dobd ki a szoba keleti ablakán, ami a folyóra néz. Csak ne dobj túl nagyot, nincs kedvem úszni! A szoba alatt van a kápolna bejárata, én ott fogok várni. Utána valahogy lépj le.


Az ünnepség már elkezdődött a piactéren. Mindenféle vásárosok, mutatványosok, és egyéb fura szerzetek szórakoztatták az összesereglett népeket. Silvia egy erre az alkalomra tartogatott ruhát öltött, ami sokkal jobban engedte megmutatni bájait, mint a köznapi (vagy inkább harci) viselete. Egy hófehér ruha volt, derekán övvel. Az őrök átengedték, így jutott fel az előkelőségek számára fenntartott helyre. Mindenki felfigyelt rá, amint odaért.


-Á, Silvia! Örülök, hogy eljöttél! Kérlek foglalj helyet.

-Köszönöm. - ült le az asztalhoz.


Miután a ceremónia hivatalos része lezajlott, melyben elmesélték a vándorlás történetét és megemlékeztek Anur királyról, Alltar Silhez fordult.


-Mit szólnál, ha megszöknénk innen? A többi dolog már olyan unalmas. Inkább most megmutatnám neked a palotát! Na? Mit szólsz?

-Rendben, benne vagyok. - már indultak is, mikor majdnem összeütköztek az épp most érkező Razonnal.

-Hát te, bátyám? - kérdezte Alltar – hol voltál? Sosem szoktál lemaradni az ünnepségről.

-Fontos dolgom volt. De már megoldottam, ne legyen gondod efelől.

-Rendben. Mi most elmegyünk.

-Üdv testvérem. Vigyázz magadra.

-Úgy lesz.


A palotába érve Alltar izgatottan mutatta be a szobákat, személyeket, tárgyakat mint egy gyerek mikor a játékait mutatja az új barátjának. A fegyverszobát is megmutatta Silnek, látván, hogy a lány még az ünnepi ruhán is egy szép tőrt viselt. Főleg két különleges darabot akart megmutatni neki.


-Ez a két szabja anyámé volt. Azt mondják rendkívüli módon tudott velük bánni. Sajnos én nem láttam, egy vad törzs támadt ránk egyszer, a harcban esett el.

-Ezt... nagyon sajnálom.

-Kisbaba voltam mikor történt. Rég volt...

A tartója segítségével a háton lehet rögzíteni, és gyorsan elő lehet rántani. A sarló alak rendkívül előnyös, vágásnál és dobásnál is. Tessék, vedd csak a kezedbe!

-Huhh, én... nem is tudom. Ez... ez igazán megtisztelő. - fogta óvatosan kezébe a fegyvert, majd rövid ismerkedés után elkezdte forgatni. A herceg ámultan nézte a lány kecses mozdulatait.

-Ez hihetetlen... eddig még senkit sem láttam, aki így bánt volna vele. Tedd el kérlek. Fogadd el ajándékomként.

-Nem tehetem! Illetve, bocsánat, de nem fogadhatom el! Ez mégis csak egy családi ereklye!

-Igen, de te méltó vagy hozzá. Tudom, hogy jó vagy. Népem jó emberismerő.

-Hm. Köszönöm. - motyogta Sil, miközben könnyeit törölte. A herceg azt hitte a meghatottság miatt. Ezután felmentek Alltar lakosztályára.

-Helyezd magad itt kényelembe nyugodtan. Elmegyek átöltözni, nem túl kényelmes ez az ünneplő ruha, fojtogat ez a szűk nyak. Hozattam fel egy kis édességet, addig vegyél nyugodtan. Vagy igyál ebből a finom borból.


Mondta a herceg, miközben kitöltött egy pohárral. Kifűzte övét, és ledobta az egyik székre a szobában a rajta lógó szütyőkkel együtt, majd kiment a szobából. Sil kihasználva az alkalmat azonnal odarontott a székhez, és gyorsan átkutatta az erszényeket. Az egyikben rá is akadt egy kulcscsomóra, amin címeres kulcsok lógtak. „biztosan ez lesz az” mormolta, majd odament lassan a keleti ablakhoz, ami a folyóra nézett. Fogta a kulcscsomót, és óvatosan kidobta az ablakon. Ezután felvett az egyik asztalról egy pár érmét a markában megnézve a súlyát, és beletette a kulcsos erszénybe. Hangokat hallott a folyosó irányából, ezért gyorsan vissza akart mindent igazítani a helyére. Mikor hirtelen megfordult, hogy visszaüljön a székébe, kiborította a pohár bort, amiből jutott bőven a ruhájára is. Ekkor tért vissza Alltar, immár egy kényelmesebb öltözékben.


-Bocsánat, hogy eddig magadra hagytalak. Siettem, ahogy csak tudtam. Mi történt?

-Csak ügyetlen voltam. - törölgette ruhája elejét egy szalvéta segítségével.

-Hát ez a folt eléggé meglátszik.

-Na igen, ez a folt örökre ott marad!

-Ne búsulj, szólok az öltöztetőknek, ezernyi trükkjük van a foltok eltávolítására. Még itt vannak az öltöztető szobában.

-Az ilyen folt maradandó, hidd el. - persze Sil más foltra gondolt közben.

-Várj, megyek és szólok is nekik. A folt eltávolításának a titka, hogy nem szabad megvárni amíg beszárad! - ezzel a herceg nagy lendülettel indult is ki a szobából, majd a lépcsőn lefelé az öltöztetőkhöz.

-Várj, kérlek várj! Igazad van, nem szabad várni! Állj már meg! - kiáltott hangosan Alltar után, aki meglepetten torpant meg, és fordult vissza. Még jobban meglepődött, mikor látta a lány könnyektől áztatott arcát. - Mi a baj?

-Valamit szeretnék elmondani!

-Majd én elmondok valamit! - vágott közbe Razon, amint több őr társaságában sietett Sil felé. - Ez a nő kedves öcsém, egy közönséges tolvaj! Szépen elcsavarta a fejed, és míg te azon voltál, hogy kicsinosítsd magad, elemelte a kincstár kulcsait, a társa meg közben kifosztotta őseink kincseit. - Közben a háttérben megjelent még négy őr, akik vasra verve vezették Rhodunt. Alltar az erszényéhez kapott, és meglepődve vette ki belőle az érméket.

-Én kényszerítettem a lányt... - próbált védekezni Rhodun, de az egyik őr egy gyomorszájba irányzott ütéssel vetett véget az engedély nélküli felszólalásnak. Sil aggódva nézett bajtársára, majd mikor a herceg látta ezt, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

-Hát persze. - válaszolt Razon, aki szintén látta a lány reakcióját – Amíg te a nőügyeidet intézted, én kedves öcsém vigyáztam a birodalmunkra, szokás szerint. Egy kémem követte a nőt a fogadóba, ahol találkozott ezzel a barbárral. Kedélyesen elbeszélgettek egy nagy halom étel meg egy hordó sör mellett. Miután őt is követték az embereim, látták ahogy egy ügyes trükkel, egy szekér aljára csimpaszkodva jutott be a várba. Azt is látták, ahogy a nő ledobta neki a kulcsot az ablakból. Azt azért megvártuk, hogy tetten érhessük a tolvaj bandát. Hát itt vannak, a díszmadarak!

Silvia... ez igaz? - kérdezte a herceg, miközben értetlenül nézett a lányra, aki sírását visszafojtva próbált válaszolni, miközben kezéből kihullott a borral átitatott szalvéta.

-Várj, kérlek hadd magyarázzam meg! Épp ezt szerettem volna elmondani, mielőtt a bátyád közbeszólt!

-Igaz lenne? Vagy csak ez is egy trükk? Tényleg ügyesen elcsavartad a fejem! Miért kéne akkor meghallgatnom az újabb hazugságokat? - vonta kérdőre a herceg, miközben értetlensége haraggá változott, ami elöntötte az egész énjét. - Bíztam benned, mint még senkiben! Egyetlen nap alatt olyan érzéseket keltettél bennem, amiket még soha senki nem keltett! Még anyám fegyverét is neked adtam volna! Ha ezt látnák az őseim, elfordulnának tőlem... - Dühében meg tudta volna ölni egyetlen ütésével a lányt, de inkább elviharzott, félrelökve az egyik őrt. - Vigyétek a szemem elől! Tegyétek a barátjával együtt a tömlöcbe! Reggel majd megtudják mi jár a tolvajoknak!

-Testvérem, úgy érted... végezzük ki őket?

-Úgy. - szólt vissza, majd a hatalmas ajtót úgy vágta be maga mögött, hogy az egész palota megremegett. Az őrök megfogták Silt, és elvezették Rhodunnal együtt. Nem ellenkezett, meg sem próbált védekezni. Teljesen magába roskadt, mert a kényszerítő körülmények ellenére, amik idáig vezették pontosan tudta, hogy jogosan fogták el.


A herceg teljesen feldúlt volt, nem tudott aludni sem, csak járkált fel s alá a szobájában. Egyszer csak furcsa dologra lett figyelmes, szokatlan csend ütötte meg a fülét. Persze aki egész életében az Iram mellett nő fel, észere sem veszi a hangját, viszont ha nem hallja az rögtön feltűnik. Kinézve az ablakon csak annyit látott, hogy köd ereszkedett a folyóra. Ez rendkívül szokatlan volt, főleg a száraz évszak kellős közepén. Alltar felkapta felöltőjét, és azonnal leszaladt az udvarba. Az udvaron keresztül lassan, óvatosan elindult a folyó felé, de még mindig nem hallotta a hangját. A híd mellett álló őrök őrhelyükön a falnak támaszkodva eszméletlenül álltak. De nem esett bajuk, inkább úgy nézett ki, hogy csak aludtak. Ekkor Alltar a kardjáért kapott, és előrántotta, így haladt tovább a hídon. A korláton kihajolva próbálta megnézni a folyót. Egy enyhe fuvallat egy pillanatra elsodorta a ködöt, így a herceg olyat látott, mint még azelőtt soha. A sebes folyó szinte állt. Nyugodt tükrén egyetlen hullám sem fodrozódott, egy pillanatra az új hold vékony sarlója tükröződött vissza rajta, aztán a köd ismét homályba burkolta. Útját ezután még óvatosabban folytatta a hídon a túlpart felé. Egyszer csak egy alak körvonala kezdett kirajzolódni vele szemben a híd kellős közepén.


-Razon, te vagy az testvér? - kérdezte ijedt hangon – Szólj már! Lépj előrébb idegen! - Mikor az engedett a szónak, és előre lépett, Alltar igencsak meglepődött, még a kardját is elejtette. - Apám? Ez... ez hogyan lehetséges?

-Fiam! A nagy szellemek minden évben a letelepedésünk napján elengednek, hogy lássam mi lett népemmel. Ma különleges ok miatt vagyok itt, és jelentem meg előtted. Ez az ok pedig nem más, mint az, hogy megkérdőjelezted néped ítélőképességét mások felett!

-De hát átvertek, apám! Behálóztak és bedőltem a trükknek!

-A megérzésed akkor is jó volt. Higgy magadban, és bízz az ösztöneidben!

-Gyermekem! - lépett elő Aldiron, a hercegek édesanyja.

-Anyám! Te vagy az?

-Én vagyok gyermekem! - Alltar térdre borult, és szemei könnybe lábadtak. - A fegyverem jó kezekbe adtad, hidd el! Mi is láttuk azonnal, hogy végre megtaláltad a méltó feledet.

-De tiszteletre méltó felséges szüleim! Az a nő átvert engem, és meglopott!

-Hallgasd végig anyádat!

-Bocsáss meg, uram! - hajtotta le fejét a fiú.

-Állj fel és nézz rám! – emelte fel anyja a térdelő férfit – A leány akart valamit mondani neked, mielőtt bátyád elfogta! Adj neki egy esélyt, jó vezetőhöz méltóan és hallgasd végig anélkül, hogy haragod közbeszólna!

-De a bátyám csak...

-Tudjuk! Bátyád jó ember, és azt tette amit tennie kellett népe védelmében. Viszont ő is megfeledkezett uralkodói kötelmeiről.

-Mi lesz most? Mit tegyek?

-Menj fiam! - szólt ismét királyi atyja – Menj, mielőtt késő lenne, és add meg az esélyét a lánynak a védekezésre! - ezzel a két alak ahogyan érkeztek, úgy tűntek el a köd homályába veszve, mint egy kósza emlékkép.


Alltar azonnal nekiiramodott a tömlöc felé, ám a híd végénél megbotlott, és elesett. Mikor felpattant, hogy tovább szaladjon, már a szobájában volt.

-Álmodtam csak? Hát álom volt? De hisz olyan valóságos volt az egész... - mondta hangosan, miközben odalépett az ablakhoz. A folyó sebes sodrása hallatszott, a ködnek nyoma sem volt. - Nem érdekel, amit mondtak az akkor is igaz! Egy uralkodónak mindenki számára esélyt kell adni! - ezzel el is indult újra a tömlöc felé. Mire odaért, már készítették elő a két foglyot a hajnali kivégzésre.


-Állj! Menjetek ki! Hagyjatok magamra a foglyokkal!

-De felség!

-Rid! Gyere ki velem! Szólj a többieknek is, hogy jöjjenek. Nem lesz baj!

-Ahogy kívánod! - Ezzel az őr mindenkit kitessékelt a cellából, és kimentek az őrhelyre. Alltar pár perc múlva visszament, az őrök nélkül.

-Silvia! Ne haragudj, hogy hirtelen haragomban nem hagytam, hogy elmondd amit akartál. Kérlek áruld el, mi okod volt szörnyű tettedet véghez vinni! De jó okot mondj! Kérlek ne hagyd, hogy mégis kiderüljön, hogy olyan szélhámos vagy aki még őseim szellemeit is bolonddá teszi, mert akkor veled együtt magamat is a máglyára vettetem!

-Ne, ne tedd! Engem nyugodtan dobj oda, de magadat semmiképp! Te túl jó ember vagy ahhoz! De igen, szerettem volna elmondani az okát, bár ez már nem számít. Amit tettem, attól még bűn...

-Azért megpróbálnád? Legalább a kedvemért! - szólt közbe Rhodun unott fejjel, a falhoz bilincselve. Láthatóan őt egy kicsit előpuhították az eseményre.

-Kérlek, legalább őt engedd el!

-Az ég szerelmére, beszélj már! Ne játszd itt a mártírt! - szólt Rhodun most már kissé ideges felindultsággal.

-Igaza van a barátodnak. Beszélj! Ne te akard büntetni magad, ez nem a te dolgod! Majd én meghallgatlak, és ha még mindig úgy látom, hidd el nem lesz okod panaszra a büntetés terén!

-Hát legyen. Az unokatestvéremet és családját elrabolták. Egy Dorai kereskedő, aki elég befolyásos, és elég gonosz ahhoz, hogy szavait ne csak üres fenyegetésnek vegye az ember. Váltságdíjul Aldiron fejékét akarja. Nem tehettem mást... nem állhattam volna eléd azzal, hogy szeretném elkérni az ékszert mert szükségem van rá. Mégis pontosan erre készültem, mikor a bátyád bilincsbe vert és belénk fojtotta a szót! Pedig tudtam, hogy mik lehetnek a következményei annak, ha leleplezem magunkat! De megtettem volna habozás nélkül, mert az első pillanattól fogva beléd szerettem!

-És... és ezt eddig... Hm. Értem. - a herceg felállt, és elkezdett járkálni a cellában. Közben láthatólag saját magával viaskodott, csak úgy cikáztak a gondolatai. Hol a fejét vakarta, hogy felnevetett, hol pedig elszomorodott. Sil és Rhodun összenéztek, kezdték furcsállani a dolgot. Egyszer csak a herceg megtorpant, és Silre mutatott.


-Most leveszem a bilincseiteket! Tudnotok kell, ha nem azt teszitek amit mondok, abban a pillanatban halottak vagytok!

-De hát, miért?

-Köszönd a szüleimnek! - közben fogta, és kioldotta a bilincseket. A cellák között elindulva egy szobához értek, ahol egy asztalon ott feküdt a boros szalvéta, egy díszes tőr, és Aldiron szablyái. A herceg felvette a fegyvereket és Sil kezébe nyomta. - Tessék! Erre még szükséged lehet! - a szobából tovább haladva egy szűk folyosóra értek, ahol egy beugrónál az egyik téglát benyomva egy rejtek ajtó nyílt meg. Ezen át Rhodunnak ismerős terepre, a kápolna járatába jutottak. Ott szembe van egy alagút! Ha azon tovább mentek, a folyóhoz visz titeket egy csónakházba. Egy csónakkal pillanatok alatt eljuthattok Amináliába. Ne aggódjatok, erős a csónak, kibírja a folyó erejét. A lovaitokat a felszereléseitekkel az egyik emberem épp most ereszti útnak. Biztosan haza találnak.

-Alltar. Nagylelkűséged meghálálhatatlan. De a fejék nélkül elmennünk értelmetlen, ezzel az erővel akár vissza is vihetsz minket a máglyára!

-Akkor menj a fejékkel együtt! - vette elő palástja alól az ékszert és nyújtotta a lánynak.

-Ez... ez hogy került hozzád?

-Valahogy hittem, hogy ártatlan vagy. Mármint miután őseim szellemei ráébresztettek... Riddel mindent megbeszéltem és magamhoz vettem az ékszert.

-Ezt miért teszed? - nézett a hercegre értetlenül.

-Mert én is szeretlek! - válaszolta a férfi, és megcsókolta Silviát. - Az egészben az a legszörnyűbb, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást!

-Ezt miért mondod?

-Mert ha bátyám nemsoká rájön mit tettem, valószínűleg én leszek azon a máglyán amit nektek szántam...

-Miért nem jössz velünk?

-Nem tehetem! Te mint tolvaj vállaltad tetteidért a felelősséget! Én mint herceg sem futamodhatok meg a következmények elől! Ha bátyámat is őseink szelleme vezérli, helyesen fog majd dönteni! Járj sikerrel utadon, és ne nézz vissza!


Olyan szorosan ölelték át egymást, ahogy a hajnali felkelő nap fénye ölelte át a tájat. A búcsúcsók egyszerre volt édes és keserű, mindketten könnyeikkel küzdve szakadtak el egymástól. Mégis sietni kellett, hiszen már világosodott, és az őrök is már biztosan értesítették Razont a hosszú várakozás miatt gyanút fogva. A herceg nem is ment sehová, megvárta amíg a járatban a két alak végleg eltűnik, aztán ott várta be sorsát. Így esett hát, hogy Katir kettészakadt. Razon nem ölette meg testvérét, hiszen az ősi törvények szerint herceg a hercegnek nem árthat. Ezért Alltart az Iram másik oldalára száműzte udvarának népével együtt. Azóta létezik nyugat és kelet Katir, és vezéreik nem léphetik át a folyó határát. Valamint azóta kering egy mende-monda is, miszerint azon az éjjelen többen arra ébredtek, hogy a folyó elcsitult, és köd ereszkedett rá. Egyesek látni vélték azt is, amint egykori fejedelmük és annak asszonya egy égi fogaton távoznak a fellegekbe.


Folytatása következik...

Kategória: Novellák | Hozzáadta:: buster (2012-08-27)
Megtekintések száma: 637 | Címkék (kulcsszavak): novella, Viktor Pearl, szakadás | Helyezés: 5.0/2
Összes hozzászólás: 0
Ha szeretnél hozzászólni a témához, kérlek regisztrálj. Nem kerül semmibe, és csak pár perc az egész!
[ Regisztráció | Belépés ]