A tó legendája

Ezüstarcú juhász

Ballag a sötétben,

Sok kis lámpást vigyáz,

Terelgeti szépen.

Fényénél mozogtak

Hatalmas nagy árnyak,

Mint létrával szoktak,

Olyan formán jártak.

Badacsonyi éjben

Minden bokor reszket.

Óriások léptek,

Új otthont kerestek.

Haláp és Balaton

kettecskén Sétáltak,

Őket néztem vakon

Hatalmas létrának.

Egy barlangban aztán

Szép lakást találtak,

Szent Bertalan napján

Abban meg is szálltak.

Nemsoká Halápnak

Barátja is akadt,

Öröme a lánynak

Helybélitől fakadt.

Megismerte Csillát,

Ő lett cimborája.

Mindent együtt csinált

Óriás és lányka.

Sok gyönyörű nótát

Együtt dalolásztak,

Szedtek szőlőt, bodzát,

Hegytetőre másztak.

Imigyen teltek el

A csodálatos évek,

Felnőttkort értek el

Úgy, mint a testvérek.

De Csillának egyszer

Udvarlója akadt,

És nem nagyon tetszett,

Amit neki mutat.

Az ember félt attól

Mit a völgyben látott,

Riasztották akkor

A nagy óriások.

A lányra parancsolt,

Hogy elmennek messze.

Össze is csomagolt,

Sírt is egész este.

Másnap Halápjának

Gondját ecsetelte,

Kedves barátjának

Szívét összetörte.

Ígért neki fűt-fát,

Zöldellő bokrokat.

Ha az ura nem lát,

Majd haza látogat.

De mikor elmentek

Nem tudta a lány sem,

Többé már nem mehet

Zord ura után sem.

Fogságban élte le

Szegény kis életét,

Így ezzel írva le

Halápnak végzetét.

Szegény óriáslány

Bánatba fúlt bele,

Az üvöltő hiány

Végzett aztán vele.

Apja a sírt ásta.

Ott temette őt el,

Ahol a két lányka

Szépen együtt nőtt fel.

Addig siratta őt,

Csak sírt egyfolytában,

A víz a völgyben nőtt,

Mint eső a tálban.

Egy nagy tó született

Ott ahol ők voltak,

És hogy mi lehetett,

Arról mesék szóltak.

Attól fogva, aki

Be megy a nagy tóba,

Megszólal majd neki

Lelkében egy nóta.

Haláp énekétől

A szíved elszorul,

A tó emlékétől

Többé nem szabadul.

Mindig vissza járnál

Mint legjobb barátja,

Balaton tavánál

Érkezésed várja.