Szegény megbabonázott utazó éneke a szépséges Tündelányról

Erdőnek mélyén jártam én,

Csudás dolgokat láttam én.

Nem gondolnád még, hogy milyet,

Hisz senki nem gondol ilyet.

Egy tisztás szélén hirtelen,

Szépséges tünde ott terem.

Csodás énekét hallgatom,

Ezt abbahagyni nem tudom.

Bárhogy mennék el, nem birok.

Láb nem enged, megtorpanok.

Azt hinnéd, nem vett észre ő,

De tánca mást vezet elő!

Lám, engem észrevétlenül

Vadonba csal és megkerül.

Huncut játékba kezd velem,

Én annál jobban kergetem.

Sajnos a végén elfutott,

De egy jelet hátra hagyott.

Egy ágra fűzve meglelem,

És rögtön fel is ismerem.

Szép koszorúját hagyta itt,

Virágból fonta szárait.

Ezt végül haza is viszem,

Nem is marad más azt hiszem.

De megmarad az emléke,

Szép arcának tiszta képe.

Ahogy szökellve énekel,

Dús haja vidám táncra kel.

Folyton csak a vadont járom,

Mindenhol csakis őt várom,

Hangját kergetem szüntelen,

De sajnos sehol nem lelem.

Azt hinnéd álom volt csupán,

De el ne hidd már kiskomám!

Hisz koszorúja megmaradt,

Mint reménysugár megragadt.

Meg nem állhatnak lábaim,

Míg nem válnak be álmaim.

Egyszer még újra láthatom!

És hangját ismét hallhatom!